Mennyi tanács, mennyi kertelés
Mennyi búsulás és szenvedés
Most útól ért a szó
Mégsem énhozzám való
Fekete tél tépdel
És sodródom a széllel
Fájó könnyek hosszas árja 
Száradt fel nemsokára
Kisütött a Nap odakint
Érzi szívem, hogy már megint
Lágy szellő simogat
Dalos madár hívogat
És beköszönt a tavasz
Most már itt is maradsz!
Pompás illata a virágnak
Én kiáltom a világnak:

Járom az utam szálló évekkel
Sose voltam tele ennyi élettel
Bömböl a zene, olyan durván szól
Sose voltam még ilyen furcsán jól

Egy gyom a virágoskertben

Nap ragyog az égen, oly fényes az és kerek
Kertbe járok s a virágok közt egy gyomra lelek
Nem illett ő oda, rossz helyre nőtt szegény
Ki akart tűnni, de a külseje túl szerény
Hisz nem volt virága, se édes illata
Nem volt szép, ezért mindenki csak szidta.
Ki akarták tépni a kertben lévő kis gazt,
Hogy a jelenléte tovább ne csúfítja azt.
De a gyökere erős volt, és mélyen kapaszkodott
Nem tudták kitépni, csak a szára szakadozott.
Többször nőtt az vissza, le is tépték mindig
De a szakításoktól erősebb, mint eddig.
Sokszor érzem én is gyom vagyok egy kertben,
Nem török meg, csak erősödöm minden egyes percben.